Bőrünkre ragadnak az ugyanolyan napok, az unalom forrón, kérlelhetetlenül a hátam mögé penderül, ölelget, markol, tapogat, suttogva számlálja az egyforma napokat és visszahúz az ágyba, egy pillanatra átlök kicsit a mába, aztán megint ott vagyunk, ahol az idő vagy túl gyorsan telik, vagy sehogyan, émelyítő forgás reggeltől reggelig, paplanföldön, fraktálszőnyegen lustán, hosszan hempergőzik velem, hajamba […]![]()
